34 éves koromban Svájcban kezdtem el dolgozni egy svájci tulajdonú nagyvállalatnál. Fontosnak tartottam, hogy ha Svájcban élek, akkor svájci cégnél is dolgozzak, hogy megismerjem az ott élő embereket. A főnököm viszont német volt. A felvételi folyamat során szimpatikusnak tűnt: inspiráló szakmai diskurzust folytattunk, nagyon tájékozottnak és éleselméjűnek tűnt.
Aztán amikor a cégnél elkezdtem dolgozni, egy idő után leesett, hogy a főnök nem is annyira akar „foglalkozni velem”. De nem csak velem, hanem egyik emberével sem. Folyamatosan azt mondogatta, hogy ez a csapat egy önszerveződő, agilis csapat, ezért oldja meg a problémáit magának. Mindenkitől elvárta, hogy maga „önszerveződjön”, és ezt gyakran ismételgette is (“self-organise yourself!”). Ez logikusnak is tűnt, hiszen miért is avatkozzon bele a csapat belügyeibe.
A főnökkel havonta egyszer volt dedikált 1:1 beszélgetés. Mindig beszéltünk valamiről, de őszintén soha nem tudtunk beszélgetni. Bennem például hosszú hónapokig bizonytalanság volt a csapatban betöltött szerepem körül, de nem mertem neki elmondani, hogy rosszul érzem magam, mert akkor kiderült volna, hogy nem tudtam beilleszkedni a csapatba, és ezzel nem teljesítettem az ő elvárását, hogy mindenki maga önszerveződjön, és találja meg a saját helyét.
De azt, hogy rosszul érzem magam, nem csak neki, hanem önmagamnak is nehéz volt beismernem. Nagy volt bennem az igyekezet, hogy beilleszkedjek a svájci környezetbe.
A napjaim egyhangúan teltek: a standupokon válaszolgattam a szokásos kérdésekre: mit csináltam tegnap, mit fogok ma csinálni, van-e akadály. Nap közben néha segítséget próbáltam kérni a többiektől, őszintén szólva már csak azért is, hogy legyen valamilyen kapcsolat közöttünk.
De igazából semmi emberi nem volt az egészben: A másik megadta a szükséges válaszokat, és csinálta tovább a dolgát.
Mi folyik itt?
Hónapok teltek el úgy, hogy nem derült ki számomra, hogy milyen „játék” is zajlik a színfalak mögött. Hogy tulajdonképpen mindenki behúzza fülét-farkát, és úgy csinál a csapatban, mintha minden rendben lenne, de közben egyáltalán nem volt rendben semmi. Először azt hittem, csak velem van a baj, és közben nagyon rosszul is kezdtem érezni magam ebben a semmilyen légkörben, ebben a vákuumban, amiben senkitől semmilyen visszajelzést nem kaptam.
Nem tudom, mi a rosszabb: negatív kritikákat kapni vagy semmilyen visszajelzést nem kapni. Azt hiszem, az előbbivel jobban jártam volna, mert legalább tudom, min változtassak. De így, hogy alig kaptam figyelmet, úgy éltem meg, mintha kiközösítettek volna, mintha semmibe vettek volna. Megviselt ez az időszak. Próbáltam megfelelni, de nem volt minek és kinek, a projekt is igazából döglődött, de ez is csak utólag vált világossá, mert erről nem volt szabad beszélni. Nem volt szokás kritizálni a rendszert. Svájcban az emberek nem panaszkodnak egymásnak. Elfogadják az utasításokat, nem szólnak semmit, csinálják, amit kell. Ha panaszkodsz, bomlasztasz. A rendszer azért van, hogy megvédjen minket, ezért nem bomlasztunk. Logikus.
Kb. 5 hónapig tartott, mire megfejtettem, hogy a csapatban dolgozó 7 fejlesztő közül 3, aki egy külsős cégtől jött, “fogjul ejtette” a teljes csapatot. Ez a 3 ember egy erős klikket alkotott. Látszólag úgy tűnt, hogy bevonják a belsősöket is a kérdések megvitatásába, valójában azonban az történt, hogy ők megbeszéltek mindent egymás között, majd miután egyezségre jutottak, utána egyeztettek csak a csapat nagyobbik felével. Az ellenkező véleményeket letörték, időnként engedtek egy kicsit. A maradék 4 embernek, aki a többséget alkotta, nem volt különösebb támogatottsága a csapaton belül, mert mindannyian újként kerültünk be a projektbe nagyjából egyidőben, a külsősök voltak a régiek. Mindenki egyénként létezett, nem alakult ki összetartozás érzés közöttünk, hiába mi voltunk a belsősök, a többiek meg a külsősök.
Senki nem érezte jól magát a belsősök közül. Ez már csak később derült ki, amikor más-más projekten dolgoztunk, és felbomlott az eredeti csapat, és elkezdtünk jobban megnyílni egymás előtt egy kedvezőbb közegben.
Hogyan kezeltem ezt a helyzetet?
Ebben az időszakban kényszerűségből a feleségemet is bevontam az otthoni beszélgetésekben a benti problémáimba. Sokat meséltem neki, ő meg próbálta bennem tartani a lelket. Magamban kerestem a hibát, hogy alkalmatlan vagyok beilleszkedni a „svájci közegbe”. Elkezdtem naplót is írni, mert már annyira feszített belülről, hogy nem értem, mi történik velem és körülöttem. A sok zűrzavart ki kellett írnom magamból.
Aztán végülis a projektet leállították, a csapatot felszámolták, és átkerültünk egy másik projektre. Ez 9 hónappal később volt azután, hogy bekerültem a céghez. A probléma magától megoldódott, bár időközben elkezdtem magam is dolgozni a probléma megoldásán.
Tanulságok
Sok tanulsággal szolgált számomra ez az időszak, egyet írok csak le.
Először is nagyon jól esett, hogy a feleségemmel meg tudtam osztani a gondjaimat, gondolataimat, és végig mellettem állt, biztatott. Ez felbecsülhetetlen volt akkor számomra. Ott kinn Svájcban, barátok és támogató kollégák nélkül igencsak nehezített terep volt számomra ezeket megélni. Az is fontos volt, hogy naplót vezettem, és így mindent ki tudtam írni magamból. Így rendszerezni tudtam a gondolataimat, az érzéseimet, és a problémámra megtaláltam a kivezető utat. Később tudtam meg, hogy sokan ajánlják terápiás célra a naplóírást.
Fel kellett ismernem, hogy a kulcs az, hogy „kiadjam” magamból. És erre még a mai napig emlékeztetem magam.
Ma már tudatosan igyekszem kompenzálni az introvertált oldalamat azáltal, hogy embereknek mesélek a megéléseimről. Nem könnyű. És sokkal bátrabban kérem ki mások véleményét is. Most már szívesen dolgozom a munkám során tanácsadókkal. Ők mind-mind a maguk módján támogatnak a belső dilemmáim megoldásában. Egyszerűen azzal, hogy van kivel beszélgetni, és elmondani, miben vagyok benne, már önmagában nagyon sokat segít.
Amióta ezeket átéltem, sokkal jobban figyelek arra, hogy ne tartsam magamban, ami belül megszületik, és igyekezzem kifejezni azokat az érzéseket, amik bennem megjelennek akár pozitívak, akár negatívak. Észrevettem, hogy azáltal, hogy a másik képes érzékelni az érzéseimet, képes jobban kapcsolódni hozzám, mert átérzi, hogy én is emberből vagyok. Ő is érzésekkel reagál, és így kialakul kettőnk között egyfajta áramlás. Tudom, hogy a legtöbb szoftverfejlesztő társam hasonló cipőben jár, és nehezen fejezi ki az érzéseit. Egyrészt sok a férfi a szakmában, és a férfiak büszkeségből nem beszélnek az érzéseikről, másrészt pedig szintén sok az introvertált is, akik szintén nehezen fejezik ki az érzéseiket.
9 éves korom óta programozás volt a hobbim, később ez lett a munkám. Kicsit lassan, 35 éves koromban esett le, hogy vannak érzéseim is, és azokra is oda kellene figyelnem, és ki kell őket fejezzem 🙂
De nem baj, legalább leesett 🙂 Ma már azt is tudom, hogy az érzések mutatják az utat a fejlődésemben.