Divatszakmává vált a szoftverfejlesztés, egyre többen választják. Egyre nő a verseny, sok a fiatal, sok a bootcampes is. Egyesek még arról is beszélnek, hogy maga a programozás is automatizálhatóvá válik rövid időn belül. Mennyire van egyáltalán szükség a tapasztalt szoftverfejlesztőkre, akik állandóan csak “problémáznak”? Megéri-e egyáltalán az a pénz, amit ők kérnek?
Jelenleg a szoftverszállításban fontosabbá vált a sebesség mint a minőség: álljunk elő valamivel, amit a piacon már tesztelni lehet (vagy a megrendelőnek/felhasználónak bemutatni lehet), majd utána finomítsunk, javítsunk rajta. Ezt pedig úgy lehet költséghatékonyan megtenni, ha szabadon lehet kísérletezni: kis költséggel, nyitott emberekkel. A sok fiatal éjt nappallá téve dolgozik lelkesen, előbb-utóbb mindent megcsinálva, amit kérnek tőlük. Ráadásul teljesen rugalmasan betaníthatók, és a cég ízlése szerint dolgoznak. Mennyire van egyáltalán szükség a tapasztalt szoftverfejlesztőkre, akik állandóan csak “problémáznak”? Megéri-e egyáltalán az a pénz, amit ők kérnek?
Nagyjából 31 éves koromban szoftverfejlesztőként eljutottam oda, hogy a fizetésemet már jelentősen nem tudtam növelni, az elérte az akkori piaci felső határt. Azt is tudtam, hogy már nem szívesen dolgoznék akármilyen munkakörben, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt: Nem hiányoztak a mindenféle ad hoc projektek és állandó tűzoltások, gányolások, inkább vágytam stabilitásra, normális ügyfélre/projektre és clean code-ra. Pár évvel később már családom is lett, kis gyermekeim; egyáltalán nem állt szándékomban hétvégézni vagy túlórázni. Sokan gondoljuk tapasztalt fejlesztőként: a fiatalok gyorsan kódolnak, de közben igénytelen munkát végeznek, csak “beverik a kódot”, amíg én meg tudom, hogyan kell „okosan dolgozni” minőségi munkát végezve. Én is így indultam neki először az önámításnak, de aztán rájöttem, hogy nincs teljesen igazam…
Vegyük észre, hogy a legtöbben nem mission critical rendszereket fejlesztünk. Belefér bőven a hibázás, hogy nem a legtökéletesebb a kód (bármit is jelentsen ez). A jelenlegi felgyorsult világban többet számít, ha van egy gyors megoldás, amit már lehet tesztelni, mintha elsőre tökéletes megoldást raknánk le. Teljesen felesleges valami túlgondolt dolgot létrehozni, amit egyébként a kutya sem használna, tesztelni kell mihamarabb. (Persze, ha valamit már üzemeltetni kell, az megint egy másik kutya. A legtöbben ezt viszont annyira nem szeretik, és idővel mindig továbbállnak.)
A fiatal viszont nem gondolja túl, nyomja a melót, próbálkozik, és jönnek az eredmények. Az öreg ezzel szemben hajlamos el sem kezdeni, mert ő már tudja, hogy az úgy úgysem lesz jó. Azt vettem észre, hogy az erős kritikai érzék gátló tényezővé válik, míg a fiatal – tudatlansága okán – ösztönösen próbálkozik, és végül sikerrel jár. Melyiknek lesz eredménye? Annak, ha valaki csinálja, vagy annak, aki már el sem kezdi?
Hogyan lehet ebből kilépni?
Miben vagyok jobb vagy több, mint egy fiatal, vagy akár egy kortársam? Nem vagyok olyan gyors már kívülről nézve mint egy fiatal, és nem is akarok az lenni. Mi az a “plusz”, ami bennem van? Már régóta őrlődtem ezek között a gondolatok között. Elég hitványul éreztem magam közben, mert sok idő telt el, és közben elég nehezen találtam épkézláb válaszokat.
De foglalkoztatott a dolog, ezért nyitott szemmel jártam. Baráti körben is azt láttam, hogy ez egy vissza-visszatérő kérdés, és találtam időnként könyveket is, amik a témához kapcsolódnak. Végül arra jutottam, hogy ezek a kérdések mindenkinél előjönnek, és többé-kevésbé mindannyian hasonló utat járunk be az életünkbe szakmától függetlenül. Fiatalként habzsoljuk a munkahelyeket, szocializálódunk, keressük a viszonyítási pontokat, a mentorokat, vezetőket, akikre felnézünk, miközben hozzuk magunkkal a családból hozott mintáinkat is. Felfedezünk, követünk, közben rengeteg pofont kapunk az élettől, mert az egoista hozzáállás, a családi minták nem mindig szolgálják az érdekeinket.
Aztán olyan 33-37 éves kor körül mindenkinél elérkezik egy pont, amikor egyre világosabbá válik, hogy valami rohadtul nincs rendjén. Hogy valami nem kerek. „A másik jobban kódol. / Gyorsabban dolgozik. / Sokkal több technológiához ért, mint én. / Mégsem annyira jók az ötleteim. / Nem hallgatnak rám, a másikra meg mindig igen. / Ő vezető lett, én nem. / Mások sikeresebbnek tűnnek.” Ez a belső racionalizálási út, amelyet sok önámítás kövez, mutatja, hogy egy válságba kerültünk, és elkezdtük keresni a saját értékeinket. Amíg önámítunk, addig kapunk vissza pofont is az élettől. Változtatunk, és jönnek az újabb pofonok.
Ez az időszak egy masszív szenvedés. Én is szenvedtem, mert nem találtam a helyemet, és mintha az elismerések és sikerek is alábbhagytak volna. Az önbizalom leszálló ágba került. Kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy önmagam másokkal való összehasonlítása vagy mások utánzása egyáltalán nem tett nekem jót, és itt az ideje kilépni ebből.
De mi van helyette?
Az, hogy rájövünk, nem jobbak, hanem mások vagyunk, és ezt a másságot kezdjük felfedezni magunkban. Így indulunk el az individualizálódás útján. A krízis megélése közben leszakadhatunk a mindenki által elfogadott véleménytől, a családból hozott tanításoktól, és elkezdhetjük felvállalni saját véleményünket, saját magunkat. A cél nem az, hogy különbözzünk másoktól, hanem az, hogy felfedezzük és felvállaljuk, mi az, ami bennünk egyedi. És ez egy kutya nehéz dolog. Elkezdünk saját magunk értékeiért küzdeni, kívül is és belül is. Ezáltal pedig „melléktermékként” hitelessé válunk, ami „ragadóssá” válik: példává és önkéntelenül is vezetővé válunk mások szemében. Képviselünk valamit, ami tovább örökítődik a környezetünkben, a világban. Lenyomatot hagyunk.
A kezdete ennek a folyamatnak a legtöbb embernél a 33-37 éves kor környékére tehető, és a folyamat a későbbiekben tovább erősödik.
Hogyan tudjuk ezt megfogni a piacon?
Egy már létező területen lehetetlen legjobbnak lenni. (Hogyan lehetnél te a legjobb javas szakember?) De van-e egyáltalán sok értelme? Ha érted pl. a Javat 80%-ban, mit érsz a maradék 20% megismerésével? Ez a gondolkozás egy commodityvé tesz, egy tömegcikké, aki azért küzd, hogy a felszínen maradjon. Tanulod az újabb és újabb technológiákat, amikhez már amúgy egyre kevesebb kedved van, az agyad se áll rá már úgy, a fiatalok közben meg százszor leköröznek.
Egy megoldási lehetőség lehet viszont, ha új területet alkotsz, ami hozzád köthető, és ebben – per definíció – te leszel a legjobb. Ehhez több területet kell összekombinálni egy újba. De ezt nem könnyű megtalálni és meglátni. A saját élettörténetünk feldolgozása, saját tapasztalatunk és erősségeink feltérképezése sokat segíthet ebben. De ez még nem elég. Nem elég tudnunk, hogy kik vagyunk, és mit képviselünk, ennek kapcsolódnia is kell a világhoz, különben nem lesz sok értelme. Fel kell vállalnunk ezt, és ki kell raknunk a világba.
Ha vállalkozók vagyunk, akkor a piacon nyomjuk a szolgáltatásunkat, ha munkavállalóként dolgozunk, akkor a cégen belül (vagy cégek között) kell érvényesítenünk magunkat. Ha nem ezt tesszük, soha nem tudjuk azt a potenciált érvényre juttatni, ami bennünk van. A hiányzó összetevő férfiaknál az empátia erősítése az ego ellenében. Ez segít abban, hogy ne csak magunkkal foglalkozzunk, hanem mások véleményét is figyelembe vegyük, és így mások szolgálatába is állítsuk magunkat. A nőknél általában meg arra van szükség, hogy az akaratukat erősítsék, hogy amit éreznek, azt impulzusként tovább is vihessék a világban.
Konklúzió
Én amióta elkezdtem megérezni, megérteni, mi a saját egyediségem, mik a saját értékeim, és hogy mire tudom őket használni mások segítésében, teljesen másképpen élem meg a hétköznapjaimat. Csak rajtam áll, hogy az adott pillanatban, amit az élet épp hoz elém, milyen újabb dolgot tanulok magamról, és ha valamire rájövök, annak mindig nagyon tudok örülni. A belső motiváció egyik mozgatórugója, a mastery (magyarul: kiválóságra törekvés) kiterjedt a szakmán túl önmagam jobb megismerésére is.
Egy mentor, egy jó coach vagy tanácsadó sokat segíthet kezdetben, hogy elinduljunk az önismeret útján. Sok féle szakember és módszer van. Engem is a holtpontról anno valaki más lökött tovább. Ha folyamatos energiát áldozol arra, hogy dolgozz belül (azaz magad megfigyelésén és tudatos megváltoztatásán) és kívül is (másoknak munkát végzel), megtalálhatod és kicsiszolhatod magadnak azt az aprócska területet a világban, amit te foglalsz el, ami te képviselsz a világban.
Jó eséllyel találhatsz valamit a szoftverkészítéshez köthetően, és egy határos területre sodródhatsz. De persze találhatsz teljesen mást is, csak tőled függ. Az biztos, hogy olyan munkahelyre van szükséged, ahol a fentiekhez támogatást kapsz (vagy legalábbis nem gátolnak az elérésében). Ez lehet egy saját cég is, de nem feltélenül kell a saját. Ha olyan helyen vagy, ahol csak a napi produktivitás és tűzoltás számít, ott kisebb az esély, hogy rugalmasan meg tudod ragadni a lehetőségeket. Vannak azonban olyan munkahelyek, ahol meg tudod találni a saját utadat, és növekedni tudsz. Ahol olyan vezetők dolgoznak, akik támogatják a kollégákat, hiszen ők már eljutottak oda, hogy rájöttek, hogy nekik éppen ez a feladatuk.
Szükség van-e tapasztalt szoftverfejlesztőre? Persze. De ne légy commodity. Sokkal értékesebb lehetsz a piacon és nagyobb elégedettséggel is tölthet el, ha a szakmai tudáson kívül több szállal is kapcsolódni tudsz a világhoz: az emberekhez is és más szakterületekhez is. Ehhez önmagadhoz is kell kapcsolódni, hogy megtudd, mi jó neked, mi vagy te.
Legalábbis nekem ez segített.